Édesanyám, ha testileg nagyon idős is, de a szelleme tiszta. Hétköznap reggelente, útban a munkába az autóból fel szoktam hívni. Van egy gyakran játszott “játékunk”: régi dolgokról, vagy valaki régen elment családtagról teszek fel neki kérdéseket, ő pedig mesél. Nagyon érdekes családi történeteket hallok, olyanokat, amik teljesen feledésbe merülnének enélkül a “játék” nélkül.
Úgy tapasztalom, ez az emlékezés édesanyámnak is nagyon fontos, minden szerencsésnek csak ajánlani tudom, akinek még élnek idős szülei. Nagyon izgalmas, ahogy a régi emlékek, emlékfoszlányok a kérdések hatására lassan kerek történetekké állnak össze.
A háború sajnos minden nap beszökik az életünkbe, ez adta az ihletet, hogy a minap édesanyám gyermekkorának háborús karácsonyairól beszélgessünk. Akkori ételekről, ajándékokról és többek közt a fóliába csomagolt fakockákról, amikkel szaloncukor híján a fát díszítették. A régi, polgári jólétből származó díszek még megvoltak, de szaloncukrot nem lehetett szerezni, hát kis fakockákat csomagoltak helyette fóliába.
Kérdeztem azt is, hogy mi volt az ajándéka a legnehezebb év, 1944 karácsonyán. Emlékezett, hogy akkor éppen egy porcelán babát kapott (ebben a korban meglepő részletekre emlékeznek az idősek). Hogy volt ez akkor lehetséges? Mint elmesélte, édesapja, aki az akkor is szerény tanári fizetésből tartotta el családját, régóta takarékoskodott erre a babára és már tavasszal(!) megvásárolta, hogy karácsonykor a fa alatt lehessen kislánya vágyott ajándéka. Ez a baba most is megvan, néhány hete a kezembe is került édesanyám szekrényéből.
Miért mesélem? Nekünk, szülőknek, nagyszülőknek minden apró felelős (vagy éppen felelőtlen?) lépésünk emléke itt maradhat akkor is, amikor mi magunk már régen nem leszünk itt. Azt kívánom az ünnep alkalmából mindnyájunknak, hogy legyen ez a karácsony egy olyan emlék a gyermekeink számára, amit a legnagyobb örömmel mesélhetnek el majd dédnagyszülőként ők is egyszer a távoli jövőben.
Tóth Tamás