• Fanni Faragó

Mégegyszer az elmarasztalásról…



Szégyelld magad… Ezt nem is gondoltam volna rólad… Persze, mit vár az ember egy ilyentől…. Ti férfiak… Ti nők… Csalódtam benned… Azt hittem, meg tudod csinálni…. Mondd, jártál iskolába?

Jaj,de ügyetlen vagy…. Még erre sem vagy képes? Már megint…. Na persze, mindig így van ez nálad… Soha nem vagy képes arra, hogy… Vegyél példát a többiekről!

Ezeknek a megfogalmazásoknak könnyen be lehet látni a romboló hatását, de van egy hasonló, amit többnyire észre sem veszünk, és ugyanígy rombol:

“Nézd kérlek, ezt itt (mutatja konkrétan) elrontottad!” Mit mondott rosszul a vezető?

Kérlek, itt állj meg egy kicsit és gondolkodj…

?

Megvan?

Helyesen: “Nézd kérlek, ez itt (mutatja konkrétan) hibás!”

Mi a különbség?

Ezen is gondolkodj egy keveset, kérlek.

?

Az első megfogalmazás alanya a munkatárs, tehát vele van a baj. A másodiké a tárgyszerű hiba. Amikor egy szót hallunk, azt képpé, érzéssé formáljuk, így fordítja le az agyunk. Ha azt akarjuk, hogy a munkatárs belássa a hibát, akkor a hibáról beszéljünk és ne a munkatársról. A hibát lássa, ne önmagát, mint korrigálandót.

A másik személyiségét érő kritikák bezárkózáshoz vezetnek, gátolva, akár ellehetetlenítve a belátást.

Sajnos túl könnyen kijönnek belőlünk.

Miért? Mert sokkal egyszerűbb, mint precízen megfogalmazni, hogy mi a baj. Ezeken nem kell gondolkodni. Talán azért is, mert túl sok ilyet éltünk meg már az iskolában is, sőt akár otthon is. Persze ebből az is következik, hogy gyermekeinknél is fontos a figyelmes, pontos, tárgyszerű megfogalmazás, akkor is legyen kedves és megértő a beszédünk, ha hibázott. Őrizzük meg az együttműködést és akkor nem veszítjük el kamaszkorban sem őket.